A hagyományos harcművészetek rangját a judo, később a karate alapozta meg.

Ez a két rendszer tekinthető hagyományos értelemben vett harcművészetnek. Mindkettőt hosszú éveken át csiszolták olyanná, hogy összhangban legyenek a századfordulós japán iskolarendszer oktatási, nevelési céljaival, módszertanával, amiben a japán birodalmi gondolat mellett, a modernizáció, a keleti és nyugati értékek szintézise is kiemelkedő szerepet kapott.

A különböző küzdősportok, küzdőstílusok azért nem tekinthetők hagyományos harcművészetnek, mert hiányzik belőlük ez a törekvés, illetve a pedagógiatudományi háttér. A hagyományos harcművészetek mára küzdősporttá váltak, vagy megmerevedtek. Metodikájuk kiválóan alkalmas volt a birodalomépítésre, vagy a háborút követő újjáépítésre, jelenleg azonban mindez túlhaladottá vált.

A hagyományos harcművészet nem csupán reális küzdelmi rendszer, nem csak az önnevelés eszköze, hanem amellett, hogy magas szintű pedagógia háttérrel rendelkezik, tökéletesen azonosul korának célkitűzéseivel, és képes integrálódni annak oktatási rendszerébe, hatékonyan elősegítve az iskola oktatási-nevelési munkáját.



A harcművészetben a bennünket hátráltató, tanult reflexek legyőzésére, határaink kiterjesztésére törekszünk, miközben a tökéletességet keressük. A harcművészet a küzdelmen keresztül kapcsolódik a valósághoz.

A harcművészetben csak 0 vagy 100%-os teljesítmény létezik. Egy ütést nem lehet félig kivédeni. A realitás nem csak az állóképességben és a támadások gyorsaságában, erejében jelentkezik: a gyakorlatok a mindenkori valós helyzethez alkalmazkodnak.

A technikák nem merevedhetnek meg. A 21. századi Európában nem valószínű, hogy egy naginatával (lándzsakard) felfegyverzett, páncélba öltözött szamuráj támadását kell elhárítanunk. Napjainkban másfajta támadások várhatók, és a technikáknak ezekhez kell igazodniuk. Az alapelvek nem változnak, de ezek megjelenési formáinak hatékony választ kell adniuk az adott korban várható helyzetekre.